A Kanári-szigetek

a természet gyöngyszemei a végtelen Atlanti-óceánban.

Itt mindig tavasz van, s e tenyérnyi szigetek változatosságát máshol hiába keresnénk. Sivatag és a legdúsabb vegetáció, alpesi táj és zord északi szirtek, hófödte vulkánok és banánligetek, barlanglakások és luxusszállodák, mind-mind csak tétova szavak ahhoz képest, ami e szigeteken az utast várja.

A trópusi növénypompa szinte még az országutakat is botanikus kertté varázsolja, itt az árokparti gizgaz is megnézni való csoda. A sivatagi részeken a teve éppoly otthonos és beillik a tájba, mint a Szaharában. A Teide örök hósapkája pedig korona a természet e remekművére. A szigetcsoport hét nagy és több apró szigetből áll, amelyek az Atlanti-óceánban a Ráktérítőtől 4 fokra, a greenwichi délkörtől kissé nyugatra fekszenek. A hét nagy sziget két nagy csoportra oszlik. A nyugati szigetek: La Palma, El Hierro, La Gomera, Tenerife együtt alkotják a Santa Cruz de Tenerife tartományt, míg a keleti szigetek: Gran Canaria, Lanzarote, Fuerteventura a Las Palmas tartomány részei.

A Kanári-szigeteken több mint 1 millió lakos él mintegy 7200 négyzetkilométeren. A szigetek kikötőinek forgalma pedig azt bizonyítja, hogy az Európát, Afrikát és a Közel-Keletet Amerikával összekötő hajóutak fontos kikötőhelyei. Az ókorból keveset tudunk a Kanári-szigetekről. Ami Héraklész oszlopain túl feküdt, az akkor még az ismert világon kívülinek számított. A földrajzi adatokat a költői fantázia egészítette ki: így Homérosz Elysiumi mezői, Hésziódosz Heszperidák kertje, Píndárosz Boldogok Szigetei valószínűleg mind a, Kanári-szigetek lehettek. Platón úgy véli, ezen a helyen volt az Atlantisz-sziget, amelyet az istenek büntetésből elsüllyesztettek. A szigetekről konkrétan először Plutarchos beszél, s Plinius nevezi őket meg: az egyiket a hegycsúcsait borító hó miatt Nivariának, a másikat kecskéiről Caprariának. Egy harmadik sziget (Gran Canaria) nevének eredetéhez több magyarázat fűződik. Az biztos, hogy nem a szigeteken mindenütt honos madarakról nyerte nevét (ezek „új bevándorlók”), hanem a kanárimadarakat nevezték el a szigetekről. Az egyik magyarázat szerint a sziget őslakói, a guancsók különös fajta nagy kutyákat hajtottak maguk előtt a csatákban, innen a név, ami tulajdonképpen a „Kutyák szigeté”-t jelenti (Canis latinul kutya). Más feltevés szerint egy természetkutató expedíció Caesar idejében a szigeten található négyélű cukornádról - „cannas” - nevezte el. (Manapság ezeket az egyes sivatag jellegű tájakra rendkívül jellemző növényeket Cardonesnek hívják.) A szigetcsoport létezéséről az ókorban már tudtak, de csak a XIV. századtól kezdve lett része a civilizált világnak, amikor a spanyol koronához csatolták. Meghódítása majd egy évszázadig tartott: Béthencourt, Normandia grófja a spanyol királyok megbízásából 1402-ben Lanzaroténál lépett először földjükre, de csak 1496-ban tudták Tenerifénél a guancsók utolsó ellenállását legyőzni.

A Kanári-szigetek egy régi kontinens maradványai egyes geológusok szerint , mások azt állítják, hogy vulkánkitörések következtében emelkedtek a felszínre. Talajuk mindenesetre vulkanikus eredetű. Fekvésüktől függően nagy a különbség a nyugati és a keleti szigetek között; a sivatag közelsége a keleti szigetek éghajlatát szárazabbá, égetőbbé teszi. A szigeteknek mindenképpen nagy a varázsa, azonban a keleti szigetek a turista számára nehezebben hozzáférhetők, mint a nyugatiak, amelyeken több a víz és gazdagabb a növényzet, sőt itt-ott tájaik alpesi jellegűek. A különbségek nemcsak a felszínen, hanem a szokásokban és hagyományokban már az ókorban is megmutatkoztak. Minden sziget megőrizte egyéni jellegét. A szigetek tájai nagyon változatosak: hegyek élesen kiemelkedő sziklákkal és rejtett völgyek, homokos sivatagok és sűrű erdők, fennsíkok és vulkánkráterek váltják egymást. Minden sziget egy miniatűr kontinens, és a tájai a világ sok szépséges vidékére emlékeztetnek. Éppoly buján díszlenek itt a fenyők, mint a pálmák, a gesztenyefák és a kaktuszok.

A Kanári-szigetek őslakói a guancsók. Szép vonású, vörösesszőke hajú, európai testalkatú emberek. Béthencourt gróf történetíró káplánja szerint afrikai származásúak lehettek. Az annalesek i. e. 4000-ben Tamahonnak vagy Tamatragnak nevezett nép létezéséről beszélnek, s erre utal a Tamaran név is, ahogy a guancsók szigetüket, a Gran Canariát elnevezték. Ez a nép Líbiában élt, s gyakran támadták Egyiptomot, közben eljutva a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán afrikai partjaihoz, sőt azon túl a „Boldogok Szigeté"-re is. Eredeti földjükkel elvesz-tették a kapcsolatot, de nyelvük, szokásaik észak-afrikai származásra utalnak; Cro-magnoni embertípus lehet, esetleg annak észak-afrikai leszármazottja. Az idők során föníciaiak, szírek, etruszkok, karthágóiak települtek meg átmenetileg a szigeteken. A reneszánsz időkben idekerülő európaiak a szigetek egy részén nyúlánk, karcsú, erős, kékszemű bennszülöttekkel, míg más részen elütő típusú, sötétbőrű kanáriakkal találkoztak. A keleti szigetek államformája ez időben egyes helyeken a monarchia volt: Lanzarote egy, Fuerteventura két királyságra oszlott, míg Gran Canaria tíz kantonból állt, mindegyik önálló vezetővel, a guanartemével. A nemeseket hosszú hajuk különböztette meg a köznéptől. A nemesi rendbe való bekerülést a faycan (főpap) adta hírül a lakosságnak; származásától függetlenül bárki lehetett nemes, aki bátorságával és magatartásával ezt kiérdemelte.

A Kanári-szigetek lakosai egyistenhívők voltak, istenüknek tejet és mézet áldoztak. Férfi és női papjaiknak kolostorokat építettek; utóbbiakban nevelték a nemesek lányait. Esküvő előtt a lányokat pár napig hizlalták, hogy így tartsák fenn fajtájuk szépségét és erejét. Táplálékuk elsősorban tej, méz, gyümölcs és kecskehús volt. Ma is specialitás a „gofio", ami tejjel vagy vízzel készülő kásaféle. A guancsók nyomai Gran Canaria számos falunevében megtalálhatók: Arguineguin, Tenoja, Teide stb. A tengeri csigát ma is „burgados"-nak nevezik, akárcsak az egykori guancsók. Itt lakó utódaik ma is békés, vendégszerető, vidám emberek.